Kalandozások a keleti parton


A miénk


Szigor


Sörözde van benne


Sör volt


Nyolc hengeres


Kutyakaja


A törött harang


Cheesesteak lelőhely


És tényleg fasza


Vót ilyen is


Meg ilyen is


Rendőri jelenlét


Linki bácsi


Elfogó, mi?


A drága benzin


Ott a sport fokozat


Camarooo!


MaczóZoli


Roncstemető


Villanyautó

Az egész húsz évvel ezelőtt kezdődött. Akkor voltam ugyanis cserediákként egy amerikai családnál elhelyezve egészen egy hónapig. A Carboni (igen, olasz eredetű) család nagyon kedves és befogadó volt anno, és Jeff-fel igen jó barátságot sikerült kialakítani. Életem egy meghatározó hónapja volt az az élmény, és tudtam, hogy egyszer még vissza kell mennem oda, hogy felnőtten, érett fejjel is átéljem azokat a dolgokat, amiket siheder koromban. Húsz évig kellett várni, de megérte...

A fészbuk csodálatos dolog, már ami a régi barátságok felelevenítését illeti, ugyanis néhány évvel ezelőtt Jeff rám talált, és újra sikerült beszélnünk egymással. Természetesen vele is megosztottam az utazási szándékunkat, és nagyon örült. Az utazás napjáig szinte minden nap egyeztettünk valamit, és megegyeztünk, hogy mindenképp találkozunk, ha lehet, akkor többször is. Szerencsére ez is sikerült.

A repülőút az Egyesült Államok keleti partjára, pontosan a Philadelphia International Airportra körülbelül 14 óra, londoni átszállással. Nem vagyok pánikbeteg, és szeretem a sebességet, de inkább a földön, mint a levegőben. Meg kell hogy mondjam, hogy ez egy NAGYON hosszú utazás, és sokat kivesz az emberből. Mindenesetre szerencsésen megérkeztünk a reptérre, és az autókölcsönző saját buszjáratával hamar eljutottunk az első állomásunkra Amerikában.

Az autóbérlés egy sarkalatos pontja volt az utazásunknak. Úgy volt, hogy igazából egy normál személyautót szerettem volna, de mindenképpen amerikait, ha már Amerikában vagyunk. Ki is néztem egy Dodge Avengert (or similar), de mikor odaértünk az autókölcsönzőbe, akkor kiderült, hogy az pont nincs bent. Mikor a hölggyel ismertettem az ars poeticám, akkor közölte, hogy tulajdonképpen van egy Mustangjuk is. Nem egész 23 másodperces töprengés után úgy döntöttünk, hogy akkor ő lesz a társunk az elkövetkezendő 11 napban. Ugyan rá kellett fizetni, de nem bántuk meg, sőt!

Mivel szeretünk veszélyesen élni, ezért nyilvánvaló, hogy szakadó esőben vettük át az autót és persze a GPS sem találta meg valamiért a kb. 40 km-rel odébb lévő célállomásunkat, így vakon indultunk neki az első utunknak, a kölcsönző kijáratánál lévő bódéban ülő ember útmutatása alapján. Izgalmas kezdés, na! Egy negyed órányi teljesen ismeretlen autópályán való haladás után azonban inamba szállt a bátorság, és egy elágazásnál lévő jelzőtábla előtt megálltam a leállósávban, hogy életet leheljek a telefonomban lévő GPS-be, kerül, amibe kerül. Ilyen leállást itthon sem szeretek csinálni, nemhogy egy idegen országban. Valahogy az volt az érzésem, hogy mindjárt meglátok magam mögött egy kék-piros villogót.
Nem sokáig kellett várjak és tényleg megállt mögöttem egy autó. Mint kiderült, egy vontató és azért állt meg, mert látta, hogy megy a vészvillogóm és a leállósávban dekkolok. Odajött az ember (a még mindig szakadó esőben) és megkérdezte, hogy jól vagyunk-e és mi a baj, defekt vagy ilyesmi? Miután megtaláltam az állam valahol a műszerfal alatt, mondtam neki, hogy igazából csak eltévedtünk és Horsham felé szeretnénk menni. Útbaigazított és visszaült Matuka egy mai leszármazottjának vezetőfülkéjébe, és már ment is tovább.
Így tettünk mi is és nem sokkal ez után az „incidens” után meg is érkeztünk a szálláshelyünkre. Az első autós élményünk abszolút pozitív volt, és ez így is maradt a későbbiekben is.

A szállásunk Horsham városkában, egy Days Inn hálózatához tartozó hotelben volt, a célnak megfelelt, hiszen jóformán csak aludni jártunk oda. Kellett egy fix pont, mivel csillagtúra-szerűen jártuk be a számunkra érdekesnek tartott helyszíneket. A szobánkhoz tartozott reggeli és ingyenes wifi használat, mely kiterjedt az egész épületre, beleértve természetesen a szobánkat is. Jól jött az otthoniakkal való kapcsolattartáshoz. A reggeliről csak annyit, hogy én nem az ilyenhez vagyok szokva, ez volt talán az egyetlen dolog, amit szűk két hét alatt sem tudtam megszokni. Az amerikai emberek ugyanis édesszájúak. Ezért hajlamosak fánkot reggelizni vagy bagelt vagy amerikai palacsintát juharsziruppal. Ennek megfelelően a mi reggelink fő összetevői is ezek voltak. Szerencsére azonban volt Philadelphia (mi más?) sajtkrém is, meg két-háromféle kenyér, de azért egy idő után elég unalmas reggeli volt ez is. Hát hol van a kolbász, szalonna?!

Az első két napunk azzal telt, hogy felderítettük a környéket. Azt kell hogy mondjam, hogy nagyon beletrafáltunk, mert Horsham és környéke pontosan olyan vidék, ahol nagyon szívesen laknék is akár. Mindenütt szép kertes házak kocsibeállóval, erdők, rengeteg zöld rész. Ugyan még nagyon a tavasz elején jártunk, így nem minden zöldült még ki, de így is csodálatos környék, békés, csendes, jó úthálózattal és kedves emberekkel.
Alapvetően mindenhol azt tapasztaltuk, hogy az amerikai emberek kedvesek és nyitottak, mindenhol segítőkészek voltak, legyen szó akár vidéki kisvárosról vagy többmilliós metropoliszról. Lenne mit tanulnunk ezen a téren is... Hogy csak egy példát mondjak, tőlem többször kértek elnézést a 11 nap alatt, mint itthon egy év alatt. Az emberek valahogy mások, nem olyan frusztráltak és zárkózottak, mint itthon, nem lehorgasztott fejjel törtetve közlekednek az utcán, hanem odafigyelnek a másik emberre, van szemkontaktus és elnézést kérnek, ha véletlen nekünk jönnek egy zsúfolt utcán. Ez nagyon kellemes csalódás volt. Valahogy az ember az ilyen apróságoktól máris jobban érzi magát, és ha rámosolyognak, akkor önkéntelenül is visszamosolyog. Teljesen más lesz ettől az ember alaphangulata.

További érdekesség (vagy inkább furcsaság?) volt, hogy Pennsylvania államban nem lehet csak úgy, akármilyen szupermarketben szeszesitalt vásárolni. Vannak ugyanis erre szakosodott ún. liquor store-ok és nagykereskedések, ahol vehetsz egy-egy sixpack sört vagy egy üveg bort. A nagykereskedésekkel azonban vigyázni kell, mert ott még sixpack is csak kartonnal van! Szóval nem olyan egyszerű megszerezni a napi betevő sört, de nem is lehetetlen. Miután erre rájöttünk, már ez is sima ügy volt.

Vásárolni alapvetően Walmartba jártunk, ez az ottani Tesco. Óriási parkolókkal várják a vásárlókat, a megfáradt vagy kellően lusta amerikai részére pedig bevásárlókosárral ellátott elektromos tricikli is a rendelkezésére áll, ha éppen nincs kedve a hosszú sorok között sétafikálni, és a autójáig sem bírja kitolni a bevásárlókocsit. A méretek itt is mások, mint nálunk. Nem ritka a fél kilós(!) chips, a kis flakonos kóla pedig nyolcas csomagban várja a szomjas turistát. Olyan, hogy veszek egy üveg kólát, nincs! Elsőre ez nagyon furcsa volt, de később megszoktuk. Nyilván így olcsóbb is, és ha nem fogyasztjuk el egy nap alatt amerikai módra, akkor mi is spórolunk, mert nem kell kétnaponta bevásárolni menni. Szóval összességében logikus dolgok ezek.

A másik érdekesség számomra a Beef Jerky volt. Annak, aki nem tudná elmondom, hogy ez pácolt és szárított marhahús. Karl May Winnetou c. regényében a nyereg alatt puhított húshoz tudnám hasonlítani, az lehetett ilyen, csak talán kevésbé fűszeres. Nos, ez a Beef Jerky körülbelül úgy néz ki, mint a kutyakaja. Nem viccelek, tényleg. Elsőre nem is értettem, hogy mit keres a kutyakaja az emberi táplálékok között. Összesen háromféle verzióját láttam: van a Jumbo Pack, ez közel 20 dekányi, vékonyra szelt, fűszerezett húscafatokból állt, van ilyen egy darabos verzió, amit akár vezetés közben is meg lehet enni (kipróbáltam), mint egy szelet csokit, csak ez ugye hús-snack, és van ilyen kombó vagy minek nevezzem, ami egy kis kolbászka, mellette pedig egy sajt-csík, amit együtt lehet harapni. Csudálatos ez az Amerika, én mondom! :)

Amish Country

Aki szeretne betekintést nyerni a nyugodt, tanyasi életbe, annak semmiképp nem szabad kihagynia Lancaster környékét. Itt laknak ugyanis azok a cirka 300 évvel ezelőtt érkezett telepesek leszármazottai, akik a mai napig elszigetelve, zárt közösségben élnek. Elektromos áram, televízió, internet és autó nélkül, önfenntartó gazdaságokat üzemeltetve termelik meg maguknak az ételt, az állataiknak pedig a takarmányt.

Kis lovaskocsikkal járnak, melyeknek külön sáv van kialakítva az út mindkét oldalán. A gyerekek 14 éves korukig tanulnak a helyi amish iskolákban, majd eldönthetik, hogy valamilyen szakmát tanulnak (pl. az apjuktól) vagy besegítenek a farmon, hiszen ott minden nap akad munka bőven.

Érdemes befizetni egy ún. Buggy Ride-ra, amikor is az előbb említett lovaskocsival körbevisznek a városon vagy akár bevisznek egy helyi farmra, ahol betekintést nyerhetünk az állattartás és a farm üzemeltetés rejtelmeibe.

Annyi modernizálást engedélyeztek maguknak, hogy láttam a farmon egy traktort, illetve ahol nagy számú tehenet tartanak, ott alkalmaznak fejőgépet és aggregátort. Itt láttunk továbbá egy olyan csűrt, ami több mint 200 éve állt, és a teljes egészében fából készült épületet gyakorlatilag szegek nélkül, különféle csapolási technikákkal rakták össze. Az összetartásukra jellemző, hogy a túravezetőnk elmondása szerint egy szomszédos farmon néhány éve leégett egy hasonló csűr, mire 4 nap után a szomszédok segítségével egy vadonatúj állt a helyén. A közösség ereje ugyebár.

Az amishoknak minden bizonnyal van némi üzleti érzékük is, mivel az általuk megtermelt különféle finomságokat lehetőségünk van megvenni egy Shady Maple nevű helyen, ami tulajdonképpen egy méretes fedett piac, az oldalában egy helyi ételeket előállító kifőzdével. Meg kell mondjam, hogy az egyik legfinomabb ebédet itt fogyasztottuk el, és az ára is teljesen elfogadható volt. Persze szuvenír vásárlására is lehetőségünk van, mindenféle vicces és giccses dolgot lehet kapni, itt azért érződik, hogy Amerikában vagyunk.

Philadelphia

Philly, a történelmi város - egykori főváros - és az amerikai ember büszke a történelmére, még ha az oly rövid és véres is. Mondjuk melyik ország történelme nem véres? De ne kanyarodjunk ennyire el! Philadelphiában található az amerikai függetlenség jelképének számító Liberty Bell, ami egy régi harang, még az 1750-es évek környékéről. Sokszor nem tudták azonban használni, mert már az első alkalommal elrepedt. Később megpróbálták megjavítani, nem sok sikerrel. Ma a Liberty Bell centerben őrzik, bárki számára megtekinthető.

A másik látványosság itt az Independence Hall, ami egy korabeli „városháza” és arról nevezetes, hogy itt írták alá az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot 1776-ban. A mai napig őrzik eredeti formájában azt a termet, ahol ez az esemény történt.

Ha Philadelphia, akkor viszont cheesesteak. Megint étel! Aki szereti a húst, annak ez az étek ízleni fog. Nekem nagyon bejött! Nagyjából 15-20 deka hajszálvékonyra szeletelt (marha) sonka, amit vaslapon, különféle szószok folyamatos adagolásával sütnek meg, majd a választott sajt és opcionális hagyma kíséretében egy méretes kiflibe töltik. Egyéb kiegészítőket, mint ketchup, chilli szósz, mustár, jalapeno paprika már mindenki magának pakolhat bele, amennyit csak akar. Tetszetős étel!
Két hely van Downtown Phillyben, ahol érdemes megkóstolni a cheesesteaket, ez pedig Pat’s és Gino’s. Mivel az étek mennyisége és kiadóssága kizárja, hogy egymás után kipróbálja az ember, ezért az egyiket vettük célba, a Pat’s nevű helyre mentünk. Ez a két hely pont átellenben van egymással, egyazon utcában és állandóan rivalizálnak, hogy ki csinálja a jobb cheesesteaket. Ez persze jót tesz a minőségnek. Nekem nagyon bejött ez az étel, később igyekeztem még fogyasztani belőle. Jellemzi a helyet, hogy mindenféle hírességek ettek már ott, politikustól kezdve filmszínészeken át, széles a paletta. Még Stallone is evett ott annak idején a Rocky c. film forgatásakor, ezt emléktábla is hirdeti.

Washington D. C.

Kalandos volt az ide vezető utunk is, mivel a kölcsönkapott GPS-emben nem volt benne egyáltalán D.C. térképe. Így kinéztem a fekete paca mellett egy helyet és oda navigáltattam magunkat, mondván hogy ott meg majd lesz valahogy. Lett is. Egy benzinkúton vettem (nem pénzért, ezek csak úgy ki vannak rakva) egy belváros térképet, azon belőttük az irányt, és láss csodát, így is lehetett közlekedni. Fél óra parkolóhely keresgélés után végre sikerült megállnunk nem messze a Fehér Háztól, innen indultunk neki a kis gyalogtúránknak.

A fokozott rendőri jelenlét úgy értelmet nyert számomra, mivel itt tényleg szinte minden sarkon rendőrök voltak, a parkok mellett lovasrendőrök autói, és mindenütt high security. Mondjuk engem ez kevésbé zavart, mint amikor hazafelé olyan környéken mentünk az autóval, hogy azon imádkoztam, nehogy most kapjunk defektet...

Washington D.C. az emlékművek városa. Láthatjuk itt a Washington Monumentet, a Lincoln Memorialt, a Pentagon épületét és még jó sok egyéb műemléket. Nagyjából minden egy kupacban van, de készüljünk fel, hogy itt is igaz az, hogy Amerikában minden sokkal nagyobb, mint Európában, így ha mindent meg akarunk nézni, nap végére térdig le fog kopni a lábunk. Velünk se volt ez másképp, így a Capitoliumról már csak hazafelé, az autóból csináltunk képet.

New York

Nos, New York. Igazából ez végképp az a hely, amire minden szó és minden kép kevés, mert nem lehet elmagyarázni. Kicsit olyan, mint a Mátrix. Nem lehet elmondani, hanem a saját szemeddel kell látnod. Talán nem túlzok, ha számomra a keleti part és talán az amerikai nagyvárosok esszenciája is egyben. Az óriási épületeivel, felhőkarcolóival, focipálya méretű, nappal is világító reklámtábláival, széles sugárútjaival, sárga taxijaival semmivel nem összekeverhető. Az ember minden pillanatban érzékeli, hogy most bizony New Yorkban jár.

Mintha egy amerikai filmbe csöppentünk volna, úgy jártunk-keltünk a hatalmas utcákon a rengeteg ember között. Ez volt az a város, ahova a legtöbbször visszamentünk, mert egy vagy akár két nap alatt sem lehet mindent megnézni, de megkockáztatom, hogy egy hét alatt sem. Rengeteg a látnivaló, és óriásiak a távolságok.

Célszerű részekre bontani New Yorkot és egy-egy részre szánni egy teljes napot. Mi sem tettünk másképp, de még így is maradtak ki dolgok, mert egyszerűen nem lehet mindent megnézni, tényleg annyi minden van.

Philadelphia irányából két módon van értelme New Yorkba látogatni. Az egyik megoldás a vonat, ami New Jersey Hamilton állomásról indul és nagyjából másfél óra alatt visz be egészen Penn Stationig, ami a nagyjából New York közepe. A vonat a föld alá érkezik meg és ahogy felmegyünk a lépcsőn, mellbe vág a látvány, garantált hogy letaglózva fogjuk érezni magunkat, gyakorlatilag ránk szakad a város a maga monumentális látképével. Érdemes kipróbálni.

A másik lehetőség, hogy kocsival felmegyünk egészen a Staten Island Ferry-ig, ez ugyanis egy egész nap, fél óránként ingázó ingyenes kompjárat Manhattan déli csücske és Staten Island között. Mivel anyagilag is ez érte meg jobban, mi ezt a megoldást választottuk később. Arról nem beszélve, hogy a kompról remek képeket lehet csinálni a Szabadság szoborról és a közeledő new yorki épületekről. A sziget déli csücskéhez érkezve aztán csak rajtunk múlik, hogy meddig merészkedünk fel északi irányba, de legyünk észnél, nem érdemes az utolsó kompot lekésni, ami este fél tizenkettőkor elmegy. Nekünk majdnem sikerült. :)

Az autókról és a közlekedésről

Ha már autós magazin, akkor nyilván meg kell említenem az autós vonatkozású dolgokat is. Az úthálózat a keleti parton remek. Szerencsénk is volt, mert a szállásunk nem volt messze a turnpike (autópálya) felhajtójától. Alapvetően kétféle gyorsforgalmi úttal találkoztunk, ez a turnpike és a highway. Előbbin 65, utóbbin 55 mérföldes sebességkorlátozás van érvényben. Ennek betartására érdemes is odafigyelni, mert a rend éber őrei folyamatosan ellenőrzésük alatt tartják a közlekedést a nap minden szakában. Nem egyszer láttam a leállósávban álló, villogó rendőrautó előtt álló szabálysértőt, amint éppen átveszi a néhány száz dolláros büntetését.
Ha a szembe jövő sávban látjuk a rendőrautót, akkor sem érdemes speedingelni, mert néhány mérföldenkét a rendőröknek forduló van kialakítva az autópályát kettészelő szalagkorlát mentén, hogy bármikor, bármelyik irányba hamar át tudjanak menni. Ahhoz képest, hogy igyekeztem betartani a sebességkorlátozásra vonatkozó szabályokat, szinte sosem tudtam pont annyival menni, mint a megengedett, mert még a kamionok is többel mentek, és egy idő után az ember kénytelen volt felvenni a közlekedés ritmusát. Valószínűleg azért van némi tűréshatár, ami alatt még nem büntetnek és a helyiek igyekeznek is ezt maximálisan kihasználni.

Ami az autóállományt illeti, meglehetősen színes a kép. Sajnos egyre fogynak a helyi gyártású autók és egyre több az import. Ezt a benzin drágulásával magyarázzák, ami a „történelmi” 3 és fél dollár per gallon (kb 220 Ft/liter) körüli összeget is elérte. Mennyire örülnénk mi ennek itthon! Az egyik helyi, akivel ezt megbeszéltem, teljesen értetlenkedett, hogy ez hogy lehet, hiszen mi mennyivel közelebb vagyunk az olajmezőkhöz. És tényleg! De sajnos ez nem számít. A lényeg az, hogy nagyon megfogyatkoztak az amerikai pick upok, SUV-ok, bár ennek ellenére én azért elég sokat láttam, de állítólag ennél sokkal több rótta a kinti széles utakat.

A mi útitársunk egy szinte vadonatúj Ford Mustang volt. Mindössze 19.000 mérföld volt az órában, mikor átvettem és elmondhatom, hogy nagyon jó társunk volt a 11 nap alatt. A motorháztető alatt egy V6-os, 305 lóerős erőmű dolgozott, és végezte igen áldásos tevékenységét. Áldásos, mert gyors, erős, és meglepően keveset fogyaszt. Mivel eleve kíméletesen lehetett csak használni a sebességkorlátozások miatt, így átlag 8 literes fogyasztásával nagyon meg voltam elégedve.
A helykínálat két ember számára bőséges, de a hátsó üléseken is kényelmesen elfér egy átlagos felnőtt. A futómű halk és lágy, inkább személy, mint sportautós, nekem talán kissé túl lágynak tűnt, főleg a Camaro (az én Camarom!) feszességéhez mérve. A bőrülések nagyon kényelmesek, jó támasztást adtak minden oldalról, minden gond nélkül vezettem le 3-4 órás utakat is.
Az autó szép csendben végezte a dolgát, normál használat mellett, de ha odaléptem neki, megjött a hangja is, és 300 lóerőnek hat hengeres motorban is elég jó hangja van. :) Akinek pedig nem lenne elég az „alap” gyorsulás, annak elég lehúzni a váltót Sport fokozatba és a Mustang valóban megvadul. Tetszetős funkció. Kár, hogy többnyire csak 55 mérföld per órás sebességig lehet használni...

Azt ki lehet jelenteni, hogy az amerikaiak ráérősen közlekednek. Nem nagyon látni össze-vissza cikázó, helyezkedő, tolakodó autósokat sem az autópályákon, sem a városi közlekedésben. Néha elég zavaró volt, hogy látom a helyet, látom, hogy lehetne jobban menni, mégis tötyörgünk. Egy idő után azonban megszoktam, és beolvadtam a helyi közlekedési morálba. Úgyis odaérsz időben, és úgyis mindenhol vár egy parkolóhely.

Horsham környékén autózva kezdtem látni, hogy minden úgy van kialakítva, hogy autóval közlekedjen az átlagember. Mindenütt autóbeállók, parkolók, széles utak várják az autós népet. Látszik, hogy erre van kitalálva az úthálózat, mindent tábla jelez, a kereszteződések fölött ki vannak írva az utcanevek is, ez nagyban könnyíti a tájékozódást. Járda van ugyan, de gyalogost szinte soha nem láttunk. Ugyanis mindenki autóval közlekedik. Még a „drága” benzin ellenére is... :)

Összességében azt mondhatom, hogy az eltöltött 11 nap alatt nagyon jól éreztük magunkat. A kezdeti pánik - hogy nem fogunk semmit megtalálni és biztos el fogunk tűnni valahol egy erdő szélén - elmúlt, és átvette a helyét valami megnyugtató biztonságérzet, hogy úgyis mindig minden működni fog, hiszen minden ki van írva, csak el kell olvasni, és minden tök logikusan van kitalálva. Valahogy érződik, hogy mindent olyan emberek találtak ki, akik nem egy elszigetelt laboratóriumban tervezik meg a dolgokat, hanem tényleg értenek hozzá. A konklúziónk egyértelműen az volt, hogy ha egyszer újra lesz lehetőségünk, akkor egészen biztosan vissza fogunk menni!


Magyarország első amerikai autós magazinja 1998-as megszületése óta együtt fejlődik a hazai amerikai autós kultúrával.

Feladatunknak tekintjük a lehető legtöbbet megőrizni a magyarországi amerikai autózás elmúlt közel két évtizedéről.

Napló

Hozzászólások

  • DRW:

    Nagyon jampi ez a gép, gratulálok! Titkos vágyam egy ilyen, csak

A lap tetejére