Sokkoltuk magunkat - road trip öt államon keresztül


Las Vegas


Bonneville


Pomona swap meet


Mercury a motel előtt


Las Vegas világosban


Ijesztőberendezés


Vegas fényei


Irány a só!


Véletlenül kint felejtették az autókat


Bonneville Salt Flats


Mintha egy befagyott tavon sétálnánk


Ferguson Racing streamliner


Lehetetlen elmondani


Delicate Arch, Utah egyik jelképe


Egy nem túl nagy tábla jelezte, Coloradoba érkeztünk


Cow Canyon trading post


Gyalogkakukkból ismert táj


A Route 66 turistacsalogató...


...és valódi arca


Pomona swap meet




NASCAR történelem


Hot Rod Magazine Plymouth


Ed Iskenderian 27-es T roadstere


Petersen múzeum



Mindig irigykedve olvastam az amerikai road tripekről szóló beszámolókat, hisz titokban én is vágytam arra, hogy kimenjek és sokezer kilométeren át gyűjtsek élményeket és tapasztalatokat. Most, hogy sikerült ezt megvalósítani, mondhatom, hogy nemhiába álmodoztam róla, minden perce megérte a hosszú repülést és a kiadásokat.

Az induló ötletet az adta, hogy meghívást kaptam a Speed Weekre. Időközben útitársat is találtam, és mivel hülyeségnek tartottuk volna kizárólag Bonneville-ben nézelődni, összeállítottunk egy négyezer kilométeres túrát, amiben jócskán volt autós és nem autós program is. 12 naposra sikeredett repüléssel együtt. Los angelesi érkezéssel rögtön átvezettünk Las Vegasba, ahol egy napot töltöttünk el. Innen mentünk tovább Wendoverbe a kiszáradt sómederbe, majd két nappal később Salt Lake Cityn keresztül Utah déli része felé vettük az irányt, megnéztük az Arches nemzeti parkot, majd egy alvás után visszamentünk Los Angelesbe, közbeiktatva a 66-os út egy rövid szakaszán való nézelődést. LA-ben éppen akkor volt a Pomona Swap Meet, múzeumokban jártunk, találkoztunk Iskyvel és még néhány öreggel, megmártóztunk a Csendes-óceánban, ami elég hangos volt, aztán már jöttünk is haza. 4400 kilométert tettünk meg, és a vége felé úgy tűnt, a bonneville-i látogatásunk két hónappal azelőtt történt.

LA-től Bonneville-ig

A gépünk éjfél után szállt le Los Angelesben, de mi úgy terveztük, hogy rögtön átvesszük a bérautót és megyünk Vegasba. Gondoltuk, nekünk akkor már délelőtt lesz, így nem leszünk annyira fáradtak, hogy ne bírnánk levezetni a nagyjából ötszáz kilométert. Nos, ha nem is voltunk teljesen frissek, nagy gondot nem is jelentett ez.

A kocsit fél kettőkor kaptuk meg. Full size-ot béreltünk, mert bár csak ketten voltunk, sok csomaggal utaztunk. A foglaláskor Dodge Charger vagy hasonló volt feltüntetve. A papírmunka után az ügyintéző mondta, menjünk ki a 6-os parkolóba és vigyük el azt az autót, amelyiket szeretnénk. Nos, a hatos parkolóban mindössze egy darab full size állt, egy 2008-as Mercury Grand Marquis. Úgy gondoltuk, ez is „megteszi”. Bepakoltunk, elhelyeztem a GPS-emet, beírtam a célpontot és elindultunk.

Nagyon furcsa volt, hogy hirtelen 5-6-sávos autópályákon megyünk és csőrös kamionok vesznek körbe. Mire Nevadába értünk, épp kivilágosodott, így a neonfényekre még egy napot várnunk kellett, de a sivatagban fekvő kisvárosokra rácsodálkozhattunk. Hét körül Vegasba értünk, ahol a korai időpont ellenére szerencsére elfoglalhattuk a szobánkat egy motelban. Egyébként majdnem végig ilyen motelekben aludtunk, ahol a szobák mind közvetlenül a parkolóba nyílnak.

A terv további lépéseként gyorsan elmentünk felkészülni az úti életre. Vettünk inni-ennivalót, hűtőtáskát, sátrat, matracot. A motelekben a jégautomatákból mindig vehettünk jeget, vagy ha kifogyasztottuk belőlük az összeset, akkor a benzinkúton. Így a legnagyobb melegben is volt hideg italunk.

Egyébként meleg az volt, amíg ott voltunk, egyszer sem volt 38°C alatt a maximum hőmérséklet. A legmelegebb, amit tapasztaltunk, 45 volt Vegasban. Egyszer ugyan 46-ot is jelzett az autó, de akkor nem szálltunk ki megnézni, milyen az. Viszont valahogy nem volt olyan elviselhetetlen, mint az itthoni 34-35, mert sokkal szárazabb a levegő. Ez abból is látszott, hogy a kocsi alatt sosem jelent meg a klímában lecsapódó víz, mint itthon.

Bevásárlás után aludtunk egyet, aztán felmásztunk a Stratosphere torony tetejére, ahonnan egész Las Vegast beláthattuk. Hihetetlen látvány volt. A tetőn működő ijesztőberendezést nézni is rossz volt, ez az, amelyik hirtelen kicsúszik a torony szélén túlra, így a benne ülők a levegőben lógnak néhányszáz méter magasságban. Ezután megint aludtunk egyet, aztán már sötétben is megnéztük a várost. Neonok, szökőkutak, nightklubok szórólapjaival csettintgető mexikóiak, tömeg, meleg, zene – ezek a címszavak, amivel jellemezhető a jelenség. Másnap reggel irány a Só.

A hétszáz kilométeres út legnagyobb része sivatagon keresztül vezetett, mindössze három településen haladtunk át. Közös kedvencünk lett Lund, egy párszáz fős falu, ahol el sem tudjuk képzelni, miből élnek az emberek. Viszont észrevettük, hogy a régi autókat nem dobják ki (minek?), minden udvar végén állt egy 50-60-70-es évekbeli pickup. Régi autó egyébként nem sok van erre, csak pickupok.

Aztán Ely következett, ami már város, itt találtunk egy régi autójavítót és kereskedést, ahol véletlenül kint felejtették az autókat. Leginkább International teherautók álltak itt, de volt Kaiser és Studebaker is. Egyik sem volt rozsdás, a száraz levegőn inkább leég róluk a lakk, majd a festék, de nem rothadnak.

Bonneville

Végül megérkeztünk Wendoverbe. A városon fut keresztül a nevadai-utahi határ. A nevadai részen a kaszinók fényei hozzák a csillogást, a másik oldalon viszont egy kis porfészket találunk. Wendovertől 5-6 kilométerre, már Utahban található a Bonneville Speedway (a Bonneville szóban az első e hangot is ejteni kell). A kivezető út végén szedik a belépődíjat, a hetijegy negyven dollár. Három napos tartózkodásnál már megéri ezt venni, bár később soha senki nem ellenőrizte a behajtáskor sem, hogy van-e jegyünk (illetve kitűzőnk).

Utána pár kilométert kell autóznunk a són bóják mentén, mire elérjük a csapatok szerelőállásait. Mintha egy befagyott tavon sétálnánk, mégis forróság van. Időnként felordít egy motor, amint egyre gyorsabban száguld, mikor a legközelebb ér hozzánk, mélyebbre vált a hang, közben az autó eltűnik a melegtől remegő látóhatáron.

A szerelőállásokban mindenféle autót láthatunk klasszikus rodoktól kezdve Mustangokon és F-bodykon át a Ford Focus kombiig. Három napot töltöttünk itt, közben hozzászoktunk a látványhoz, a hangokhoz, az autókhoz. Eltöltöttünk pár órát a Ferguson csapatnál, akiknek egyik autójuk addigra megadta magát (blokkrepedés), a másikat vitték ki néhány futamra. Ez egy streamliner a vintage kategóriából, Ardun hengerfejes Ford flathead motorral, S.Co.T. blowerrel. Ennél klasszikusabb setupot nehezen lehet kitalálni. A dolog érdekessége, hogy Fergusonék vették meg az Ardun öntőformáit, és jelenleg ők gyártják ezeket a hengerfejeket, a korainál sokkal jobb minőségben. Lenyűgöző volt benézni egy ilyen gép belsejébe. Láttuk, hogy oltókészülék volt becsövezve több helyre a motorhoz, láttuk a fékezőernyő kioldóját, a váltó pedig mechanikus szerkezet volt, csakhogy rudazat helyett sűrített levegővel vezérelte a sofőr.

Lehetetlen mindent elmondani erről a témáról, meg sem próbálom.

Wendovertől Pomonáig

A látottaktól telítődve továbbindultunk a még itthon megbeszélt úton. Salt Lake Cityn át dél felé fordultunk, itt egy rövid ideig erdős környezetben utazhattunk, majd újból kopárabb növényzet vett körül. A hegyekben vezető úton a Speed Limit 65 tábla alatt mindig ott volt a Patrolled by Aircraft felirat is, de mi nem láttunk se helikoptert, se repülőt.

Moab városa mellett behajtottunk az Arches nemzeti parkba, ahol természetes kőhidakat láttunk. A legismertebb ezek közül a Delicate Arch, amely Utah egyik jelképe is. Autóval nem lehet megközelíteni, a parkolótól egy 2,5 km hosszú séta után juthatunk fel 500 méterrel magasabbra. 40 fokban kitűnő móka volt a túra, de végül megérkeztünk. A kőhíd egy ponton annyira elvékonyodik, hogy egyes számítások szerint bármikor felborulhat – szerencsére ez nem történt meg, amíg alatta álltunk.

Utána még száz kilométer hiányzott az aznapi szállásunkig, de a térképen észrevettük, hogy Colorado itt van nem messze, hát ugorjunk át. A „rövid” 70 km-es kitérő egy kis úton vezetett, ahol először nagyon magasra mentünk fel, majd leereszkedtünk egy völgybe, ahol egy nem túl nagy tábla jelezte, Coloradoba érkeztünk. „Itt is jártunk” – felkiáltással egy rendőrelindulás után vissza is fordultunk.

Monticelloban éjszakáztunk, nyilván mindenki hallott már erről a metropoliszról. Egy kocsmában reggeliztünk, ahol a biliárdasztal mellett reggelit fogyasztott néhány helybeli vadász. Öreg bácsi sütötte a bacont és a palacsintát, az öreg néni pedig jött az asztalhoz feltölteni a kávénkat. 1100 kilométeres út állt előttünk, úgyhogy nem maradtunk sokáig, pedig biztosan érdekes lett volna.

Innen továbbindulva ejtettük útba a Cow Canyon trading postot, amit a Panoramion néztünk ki még itthon. Állt egy 48-as Buick a kis épület előtt, ez tetszett meg a fotón, most meg megnéztük élőben is. Furcsa dolog ez: kinézel egy ismeretlen által készített fotót, aztán elmész oda és minden ugyanúgy van, mint a képen.

A következő megálló a Monument Valley volt, ahol a Gyalogkakukkból ismert tájat láthattunk olyan sziklákkal, amik sosem szakadnak le, csak ha a Farkas rááll. Ez az út Flagstaff környékén kivezetett az Interstate 40-es autópályára, ahonnan már nem volt túl érdekes bámulni a világot. Viszont láttunk jó sok vonatot, a sínek az úttal párhuzamosan haladtak. A konténereket kettesével pakolták egymásra és több esetben is egy kilométernél hosszabb szerelvények mellett mentünk el. Elöl három mozdony, hátul kettő, vagy elöl öt, hátul egy sem, mindenféle volt.

Hamarosan egy kis kitérő következett a 66-os útra, aminek a töredezett aszfaltját gyakran figyeltük az autópályáról. Seligman egy poros kisváros alig néhány utcával, ide tértünk le. A főutcán néhány turistacsalogató butik sorakozik, ahol általában ugyanazokat a pólókat, bögréket és egyéb emléktárgyakat árulták jópár kiállított veterán autó (többek között két 59-es Edsel – de szépek voltak a lökhárítók krómjai!) társaságában.

Nekünk kicsit művinek tűnt ez a világ, de kétszáz méterrel távolabb már a valódi arcát mutatta a városka. Itt volt szerencsénk egy remek ebédet elfogyasztani egy útmenti dinerben, ahonnan a fórumba is be tudtunk jelentkezni. Estére értünk Pomonába, ez volt a bázisunk a következő három napban.

Los angelesi kirándulások

A sötétben a hegyekből leereszkedve már kétszer öt sávon haladó, egybefüggő autófolyamban érkeztünk. Los Angeles az agglomerációs övezettel együtt nagyjából 100 km átmérőjű, Pomona a közepe felé fekszik. A szálláson igyekeztünk hamar lepihenni, hiszen másnap korán keltünk, fél ötre ki kellett érnünk a swap meetre.

Még sötétben sorakoztunk a bejáratnál, ami ötkor nyílt, a parkolási és a belépődíj kifizetése után beléptünk a területre. Én sosem voltam az Ecseri piacon, csak miskolci viszonyítási alapon van, de nagyjából úgy képzelhetjük el a dolgot, mintha az ilyen piacokon majdnem kizárólag amerikaiautó-alkatrészeket árulnának és mellette, a parkolóban lenne egy akkora találkozó, ahol három Komáromnyi autó van.

A legjobban a használt szerszámos és az autóalkatrészes standokat néztük meg. Az egyik szerszámos eladónál hihetetlen mennyiségű racsnis hajtókar, villáskulcs és egyéb kéziszerszám feküdt a földön, a hajtókarokért 5-10 dollárt kért. Alkatrészek között volt mind új, mind használt, mind NOS. Szép kiegészítők, textilborítású gyertyakábelek az egyik standon, rengeteg féle fender skirt és napellenző a másikon, újrakrómozott lökhárítók a harmadikon, extra ritka Hilborn injektorok és szívósorok a negyediken.

Az emberek kis szekereket húztak maguk után, ezekbe rakták a szerzeményeket. Nekünk csak egy hátizsákunk volt, hamar elfáradtunk, de még meg kellett nézni az autókat is. Szerintem 47-54 Chevy/GMC pickupból volt a legtöbb, mattfeketétől a csillogóig mindenfélét láttunk. Azt tapasztaltuk, hogy a legízlésesebb autóik a mexikói származású résztvevőknek voltak. Furcsa módon viszonylag kevés Moparral találkoztunk. A Volkswagenes részt (ami akkora lehetett, mint ahol mi járkáltunk) teljesen kihagytuk. Kora délutánra az eladók össze is pakoltak és elkezdtek ők is hazaszállingózni.

Rövid pihenés után a közeli Wally Parks NHRA múzeumba tértünk be. Itt időszakos tematikus kiállításokat rendeznek, most igen nagy örömünkre NASCAR történelem volt az egyik téma. Rögtön az arcunkba nyomják hát a NASCAR autók hat példányát, ezeket felsorolom, mert mindegyik borzalmasan kemény: 37 Ford, 50 Hudson, 57 Chevy, Ford Torino, Mercury Cyclone és Dodge Charger Daytona. Fényképezni sajnos nagyon nehéz őket, annyira sűrűn rakták őket egymás mellé.

A szomszédos teremben a fotókról ismerős Hot Rod Magazine Plymouth áll szépen, ezzel indultak Bonneville-ben is annak idején. Sok-sok gyönyörű és lenyűgöző gép mellett itt láthatjuk még Ed Iskenderian 27-es T roadsterét is eredeti állapotban, ahogy az öreg évtizedekkel ezelőtt megépítette. Egy újságban olvastuk, hogy nemrég ott járt, kihozták a kocsit a múzeum elé fotózási céllal. Gondolták, ez beindulni ugyan nem fog, mert utoljára a kilencvenes években járt. Isky megjelent egy kis szerszámkészlettel, indítófolyadékkal, megpiszkálta, beült, majd simán beindította.

Ezt később el is mesélte nekünk, amikor felhívtam, hogy mi lenne, ha összefutnánk valahol. A telefonba mondtam neki, hogy magyar vagyok, erre ő: „Hungarian??? Hogy vagy?” – kicsit mosolyogtam ekkor. Azt mondta, hogy most megy a Petersen múzeumba, ott találkozhatunk.

70 km-t autóztunk a városban, mire megérkeztünk a Petersenhez. Hamarosan egy Camryből kiszállt négy ember, a legfiatalabb 65 körül lehetett. Isky 87 éves, de egy még nála is öregebb ember volt még velük, aki rögtön előhúzott a zsebéből egy fénymásolt lapot, amin az autójáról volt egy rövid újságcikk. El is mondta, hogy 1939-ben építette 300 dollárból, aztán az ötvenes években valamikor kölcsönadta egy filmhez, Elvis vezette benne. Mostanában több múzeumot megjárt az autó, és nemrég adta el a Smithsonian Institute-nak egymillió dollárért. Mikor másodszor is mondtuk neki kérdésére, hogy Magyarországról jöttünk, akkor esett le neki: „Oh, you’re from the old country! Wow!”

Mint kiderült, ahová az öregek igyekeztek, nem más volt, mint Bruce Meyer (Eddit Meyer egyik fia) születésnapi bulija. Isky mondta, hogy menjünk csak nyugodtan. A liftből kiszállva egy asztalnál „HELLO MY NAME IS _____________” feliratú matricákat vettek el a vendégek, kitöltötték és felragasztották az ingükre.

Kicsit beszélgettünk még néhány ismeretlen emberrel, aztán kezdtük igencsak kényelmetlenül érezni magukat az egyre sokasodó öreg között. Egy néni kérdezte, mi kik vagyunk, mondtam, hogy Iskyvel jöttünk beszélni, de nagyon hülyén érezzük magunkat. „Ááá, nehogy már! Tegyetek fel egy névtáblát és egyetek egyet!” – mondta, persze nem magyarul.

Iskyvel nehéz volt beszélgetni, mert szinte mindenki ott sorakozott körülötte, de azért sikerült megvitatni vele, hogy milyen szar nekünk, hogy itt még forgalomba sem lehet helyezni a hot rodokat, javasolta, hogy költözzünk valami szomszédos országba (!ötlet), meg a múzeumos újságcikkről beszélt. Aláírattunk vele egy régi táblát, ami valamikor még jó sokat fog érni.

A Hello my name is táblácskáknak köszönhetően láttam, hogy megjelenik Pat Ganahl (több cikkét, könyvét olvastam) és beáll a kajás sorba. Ekkor úgy döntöttünk, hogy ennyi elég volt. Annyira valószínűtlen volt az egész, hogy végig olyan érzésem volt, mintha csupaszon mentem volna zsúfolt utcán.

Az utolsó napon bevásároltunk az Autozone-ban. Egyszerűen nem értem, miért nem lehet itthon triviális dolgokat árulni. Gázvisszahúzó rugót, univerzális rugókat, vákuumdugókat, bowdeneket. Pedig ezek mind-mind filléres darabok. Jól fel is pakoltunk, a kissé lassú mexikói eladó nem is egészen értette, mi ez az egész. Mondtam, hogy olyan dolgokat gyűjtöttünk össze, amiket Európában nem lehet kapni. Szerintem nem hitte el.


Magyarország első amerikai autós magazinja 1998-as megszületése óta együtt fejlődik a hazai amerikai autós kultúrával.

Feladatunknak tekintjük a lehető legtöbbet megőrizni a magyarországi amerikai autózás elmúlt közel két évtizedéről.

Napló

Hozzászólások

A lap tetejére