Szerettünk volna belekóstolni egy nagyobb találkozó hangulatába, lehetőleg úgy, hogy más is beleférjen a napba. A Florida Mopar Association éves találkozója pont beleillett az ütemtervbe, ráadásul a helyszín hagyományosan Don „Big Daddy” Garlits gyorsulási verseny múzeuma, úgyhogy egy pillanat alatt meglett az egész napos program.

Kitáblázásban nem voltak erősek a szervezők, tettünk néhány kört, mire megtaláltuk a látogató parkolót. Már ez is ígéretes volt, még be sem értünk a kiállító részre, de már éreztük, hogy erős lesz a rendezvény.

A kapun belépve meg is kaptuk az igazolást, a legelső autó, amibe botlottunk, egy Superbird volt. A limelight green fényezésű Plymouth szinte világított az aszfalton. Imádom a színes autókat, a moparok pedig általában nem szürkülnek a környezetbe. Olyan kavalkád fogadott a gyepen, hogy nem győztük a fejünket kapkodni, azt sem tudtuk, hol kezdjünk hozzá.

Végül a legtávolabbi sarokba indultunk, de közben elcsábítottak az eladó autók. $14.500 irányáron egy numbers matching ’67-es Coronet 440 kombi. Kár a lökhárítókért. 15-ért jobban tetszett a napszítta, de eredeti, öt évtizedes fényezésű 1964-es Polara hosszútetős. Erre még nyolcezret kellett volna rádobni a ’70-es Road Runnerért. Az eredetileg 383-assal szerelt autót most egy 440-es hajtja négyes kéziváltón keresztül. Ugrás az évtized végére, a szomszédban egy csicsás 1978-as Volare viseli ugyanezt a nevet. A kis Road Runner patent, a belseje gyári, a karosszériát kívülről újrafényezték, de a falcokban, belül, és a géptető alatt meghagyták az eredeti festéket. $16.500-ért nagyon szeretni kell. Haladjunk tovább!

A swap meet részen az ilyen helyen megszokott kínálat: karosszériaelemek, lámpák, hűtőrácsok, kerekek, motorok, váltók, hátsó hidak, ép és felújításra váró autók. (A100 $8.500, ’70-es GTX $30.000, ’71-es Dart $6.800, ’64-es Valiant gasser $10.000, ’69-es Barracuda héj $3.500)

A kiállított autók évtizedek és tematika szerint kerültek csoportosításra. (kisebb-nagyobb sikerrel) Egy fecskefarkas motorcsónakot vontató ’60-as Fury nyitotta az első sort az ötvenes és hatvanas évek autóival. Nem volt rossz, de én nyilván a legrozsdásabb Chrysler, egy 1953-as Town and Country mellett időztem legtovább. A dupla ablaktörlőlapátokat ugyan nem értettem, de az Icon féle Derelict óta nagy kedvencem ez a forma.

A tulajok horgászszékeken üldögélnek az autók között, dumálnak, piknikeznek, egészen meghozták a kedvem a floridai nyugdíjas mopar tulaj léthez. :) A géptetőt mintha kötelező lenne kinyitni, a motortérre legalább annyira büszkék, mint az autó többi részére. Kár, hogy így nem adja ki formát.

A Fuselage éra tepsijei mindig megdobogtatják a szívemet, és volt Hurst 300 is, ami mellett nem tud csak úgy elmenni senki, akit vonz a hetvenes évek. Ugyanígy lecövekeltem a ’70-es Monaco tövében. Ezeknél jobban semmilyen autóval nem tudnám érzékelteti, hogy miért is ragadt rajtuk a tepsi megevezés. Az az orr! Az a segg! Meg ami közte van!

Ja, és ha már felmerült a Hurst neve! Az American Motors 1969-ben a cég közreműködésével bő 1500 SC/Ramblert gyártott. Nem sokat hallani róluk, pedig fapadosságuk, az orrukba bepakolt 315 lóerős 390-es V8-as, plusz a négysebességes kéziváltó miatt hamisítatlan izomautók. Persze nehéz hitelesen beszélni a ritkaságukról, ha négy áll egymás közvetlen közelében.

Ismertebb, de hétezer körüli gyártási számával nem túl gyakori a Dodge Li’l Red Express Truck sem. A legérdekesebb az a példány volt, amely mindössze 1800 mérföldet futott 1979 óta, és az eredetiségéhez elég annyit mondani, hogy a felniken még a gyári gumik feszítenek. Azt megértem, hogy trágyát nem hordanak vele, de hogy hogyan állja meg a tulaj, hogy néha nyomjon neki egy parkettát, nem fér a fejembe.

Pickup legenda ide vagy oda, szívesebben birtokolnám a piros kéményesek között szerényen meghúzódó lakkfekete ’64-es D100-ast. Akár sorhattal is, de kiderült, hogy egy sleeperrel állunk szemben. Az egyedi rendelés alapján készült példányba a 365 lóerős 426-os Street Wedge-et kérték. Újkora óta ugyanaz a család birtokolja, és információs táblájukon azt is megemlítik, hogy a spéci autót nem lehetett finanszíroztatni, még a gyártás előtt előre ki kellet fizetni.

A népszerű izomautó felhozatalt meg sem próbálom elemezni. Számtalan Charger, ’cuda, Road Runner mindenféle színben, formában, motorral. Egymagában bármelyik üt, de így nagy csoportban kioltják egymás érdekességét.

Megakadt viszont a szemem egy Plymouth Savoy kétajtós szedánon. Egyébként is vonzanak a keretes ajtós kupék, de itt az acélfelniken feszülő slickek és persze az üvegekre mázolt SS/S kategória jelölés valami komolyabbat sejtetett. Az égbe meredő géptető alá két légszűrőház van beszuszakolva, ez bizony egy 413 Max Wedge! Az autó nem sokat futott 1962 óta, de az biztos, hogy ezek élménydús mérföldek voltak, mert az első pillanattól kezdve versenyeztek vele. Az opciós listán nem is volt más beikszelve, csak a Super Stock csomag, a biztonsági övek és a fűtés.

Bevallom, a szörfösöket célzó Dodge Dart Hang 10 szériáról sosem hallottam. Jópofa, és erősen hetvenes évek a fehér alapon kék-piros-sárga színekkel operáló beltér. Kéne.

A Plymouth Gold Duster nevét is csak az autóismereti játékból ismertem, itt végre láttam egyet. Maga a felszereltség nem nagy szám, de a formát imádom, és az a bronzba hajló szín rabul ejtett, ahogy a megcsillantak rajta a délutánba hajló nap sugarai.

Öt óra körül fogyni kezdett a fény és az autók is, így hát mi is nekiindultunk. Másfajta élmény várt még ránk, két jegy lapult a zsebemben az esti Orlando Magic – Washington Wizards kosármeccsre.