Alighanem sokan találkoztatok ezzel a képpel a hirdetések között, én is. Hónapokon át szemeztem vele, miközben kerestem a nagy Ő-t.

Sosem volt amerikai autóm. Azaz mégis. Húsz évvel ezelőtt, két egész napon át hajthattam ezt a klassz Jeep Wranglert, de amilyen irreális volt az a helyzet, amibe akkor "véletlenül" belecsöppentem, olyan lehetetlennek látszott, hogy egyszer legyen egy hasonló szerelmem.

Aztán az évek szálltak, mint a percek, s egyszer csak „kellett” a családnak egy nagy, erős autó, ami elboldogul az egy tonnás kedvenccel, a mi böszme lakókocsinkkal. A drágát a nyolcvanas években rakták össze, gondoltam, korban hozzá illő kellene. Szóba kerültek mindenféle gépek, ki ilyet, ki olyat ajánlott, javasolt, a költségvetés plafonját eközben gyorsan erodálta felülről az idő.

A képlet hamar felállt: dízelt ne, turbóst ne, ehelyett benzinest és tekintélyes megjelenésűt keressünk.
Majdnem egy éven át tartott a keresés, s a széles kör egyre szűkült, végül a Jeep Grand Cherokee és a Ford Explorer maradt képben. A bemutatott példányok között egy sem akadt, amelynek közelebbi megismeréséről legalábbis elgondolkoztam volna, pedig volt, amelyik a hirdetésben közölt fotón paradicsomi együttléteket ígért. A valóságban aztán kilátszott a csúnyája.

Eközben sokszor visszatértem Bone zöld autós hirdetéséhez, böngészgettem a profi, nagyítható képeket, végignéztem a kis videót, megállítottam, visszatekertem, olvasgattam a különféle fórumokat, kutattam a világhálón az előéletét (mármint az autóét, hiszen Bone-ról itt a v8cars oldalán és a fórumon szinte mindent megtudhat az ember).

Ami visszatartott: a durván magas fogyasztás (az amerikai fórumokon gyakorlatilag ezt tartják a Ford Expedition egyetlen jelentős hátrányának), a tulajdonlással járó komoly költségek (úgy számoltam, a kialkudott árhoz még két kilót hozzá kell csapnom, anélkül, hogy egy métert mentem volna vele), a hatalmas méretek (nálunk Suzuki Swiftre méretezték a garázsajtókat) és a rám egészen biztosan váró további kiadások.

Ennek ellenére egy szép februári napon csörgött Bone telefonja: megbeszéltük a randit.

Bone különösebb hibáról nem tudott, megkaptam a tulaj telefonszámát is, aki megerősítette ugyanezt az információt. Persze, itt a fórumon olvastam azért az elektromos meglepetésekről, rendszertelenül, de szisztematikusan megszólaló riasztóról, folyamatosan világító beltéri izzókról.

A kasztni szemmel láthatóan remek állapotban volt, a beltér csaknem kifogástalan egy tizennyolc esztendős csákó korához képest. Leszámítva a mocsok módon ragadós kormányt, szerencsére a fórumtársak szerte a nagyvilágban erre sem felejtették el felhívni a figyelmet, ez amolyan „típushiba”

A kerekek nem lötyögtek, a motor, a váltó meglehetősen jó állapotúnak tűnt, összességében teljesen hihetővé vált a 60000 mérföldes futás. Eddig havonta átlagosan 440 kilométert utaztak vele...

Négy nappal a sikongatós kocsikázás után a nevemre vettem.

Őt is.