West Glacier-t elhagyva az első megállónk valahol Hungry Horse (jópofa településnevek vannak errefelé) és Columbia Falls között volt egy út menti használt teherautó-kamionkereskedésnél. Ezt a helyet már az odaút alkalmával is láttam, és gondoltam, megéri néhány fotót készíteni. Sajnos pont szombaton álltunk meg, így a telep zárva volt, de még a kerítés mellett sétálni is élmény volt, plusz pár méterrel odébb még projektautót is találtam Zolának.

A következő szállás viszonylag közel volt Missoulában, így nem siettünk, és az egyik hosszabb úton indultunk el. A nemzeti park reptere mellett elhaladva nemsokára egy Kalispell nevű kisvároson hajtottunk át, majd a „Flathead Lake” szépsége tárult elénk. A napi tankolást is megejtettük egy benzinkúton, és itt több épületet is lefotóztam. Azt hiszem az is hozzájárul ahhoz, hogy annyira megszerettem Montanát, hogy rengeteg rönkház van errefelé, még itt a benzinkúton is.

Továbbindulva néhány óra múlva már meg is érkeztünk Missoulába. Másnap reggel a motel előtti parkolóban lefotóztam egy öreg Chevy pickupot, jól jellemző erre a környékre a hótoló az elején. Reggeli után korán elindultunk, mert az aznapi szállás már Idahoban volt 368 mérföldre, de azért körülnéztünk még Missoula városközpontjában is, ahol egyszer csak egy Zip Auto nevű szervizbe botlottunk. Vasárnap lévén nem volt nyitva, de a szalon részen 3 szépen felújított autó parkolt. Az üveg tükröződése miatt, sajnos nem sikerült túl jó képeket készíteni.

Innen csak pár sarokra van egy park a folyó mellett, ahol egy gyönyörű színekben pompázó fát is megcsodáltunk. Ősz lévén egyszerre voltak rajta zöld, sárga és piros levelek is. Missoulából kifelé tartva megálltunk vásárolni, ahol a parkolóban két autót tartottam érdemesnek arra, hogy lefotózzam, az egyik egy akvárium Caprice Coupe, a másik – annak ellenére, hogy Ford – a két benne várakozó blöki miatt volt mókás.

Loloba érve az egyik kereszteződés mellett parkolt néhány eladó autó, közöttük egy ’66 Barracuda is. 273 V8+kézi váltó, nem néztem utána vajon hányat gyártottak ilyen felszereltséggel, de azt mondom megérte volna a kicsit magas árat, mert ugyan néhány helyen látszott pár kezdődő rozsdásodás a fényezés alatt, de a beltér és a krómok gyönyörűek voltak.

Lolot elhagyva nagyjából 32 mérföldre a Montana-Idaho államhatáron álltunk meg legközelebb, és miután elolvastunk pár információs táblát, és készítettünk pár fotót a táblákkal, indultunk is tovább. Az egyik kedvenc jelzőtáblámról sajnos nem készült fotó, ami két részből állt, az egyik sárga alapon egy kanyargós nyíl, alatta kiegészítve „Next 60 Miles” és valóban, azon az útszakaszon ritkaságnak számított, ha 100 métert egyenesen mentünk.

Folyamatos kanyarok, különböző kombinációkban, nagyon élveztem, a Charger is nagyon jól feküdte az utat, egy-egy kanyarkombinációba belementem kicsit nagyobb sebességgel is, jó volt. Sokkal kevésbé volt fárasztó, mint a nyílegyenes utak tempomattal. Egyetlen érdekességet nem értettem, a sebességkorlátozó táblák elég rosszul voltak kihelyezve, ugyanis ha 25 vagy 30 mérföldes korlátozás volt a kanyar előtt, azt simán be lehetett venni akár 40-45-el is, viszont a 40-es korlátozás után rendszerint olyan éles kanyar volt, hogy néha még 25-re is lelassítottam benne.

Miután ezt a szakaszt letudtuk és rátértünk egy nagyobb útra, a hegyekből lefelé néhol elég nagy lejtős szakaszokon ereszkedtünk lefelé. Nekünk nem okozott gondot, de az amerikaiak nem hülyék, és elővigyázatosságból a kamionok számára úgynevezett „Runaway Truck Ramp”-ek vannak kialakítva, amik vagy nagyjából olyan emelkedésű szakaszok az út mellett a hegyben kialakítva, mint az út lejtése, vagy a lentebbi kevésbé lejtős szakaszokon az út mellett laza szerkezetű, homokos-kavicsos rész, ahová a jármű belesüllyed. A völgybe leérve félreálltunk és próbáltam készíteni pár fotót arról, hogy a felhők árnyéka milyen gyorsan halad, majd indultunk tovább és lassan megérkeztünk Boise-ba.

Másnap reggeli után indultunk is tovább, majd nagyjából 60 mérföld megtétele után az Idaho-Oregon határon álltunk meg fotózni. Oregonban – azon a részen ahol mi áthaladtunk – végig 60 mph-s sebességhatár van érvényben, amit azért sem értettem, mert az út pontosan ugyanolyan, mint előtte Idahoban és utána Nevadában, mégis mindkét államban gyorsabban lehet menni. Az lehet a magyarázat, hogy majdnem végig nyílegyenes utakon haladtunk, ami elég unalmas és fárasztó. Én úgy gondolom, ha az ember gyorsabban hajt, akkor jobban figyel, de ez nem biztos, hogy mindenkire igaz, valószínűleg nem akarnak kockáztatni.

Egész Oregonban két településen haladtunk át, az első Jordan Valley volt. Itt a postán feladtunk pár képeslapot, és megálltunk a benzinkúton. Itt lefotóztam egy blökit, aki egy pickup platóján várta, amíg a gazdi elintézi a dolgait odabent, majd a másik kedvenc jelzőtáblámról készült fénykép: „Next Gas 100 Miles” Mivel majdnem tele volt a tank, és biztosak voltunk benne, hogy elég lesz Renoig, nem tankoltunk. Az utakat elnézve errefelé ez egy igen hasznos tábla.

Menet közben készítettünk pár képet, illetve videót is arról, hogy a hatalmas síkságon milyen jól látszik a felhők árnyéka, majd Jordan Valley-től 33 mérföldre áthaladtunk Rome-án, amit először észre sem vettünk, mert egy kb. 10 házból álló település egy kisebb folyó partján. Innen újabb 68 mérföld következett a kietlen országúton az Nevadai határig, így amikor egy teljesen egyenes, jól belátható szakaszon jártunk, félreálltam, és készítettünk pár képet arról, amit sokan Amerikával és a szabadsággal kötnek össze.

Az Oregon-Nevada határra nagyjából dél körül értünk oda és miután egy benzinkúton némi élelmet vásároltunk, megpróbáltunk szóba elegyedni egy szervizben, mert láttuk, hogy mögötte egy bontó is van, amit szerettünk volna megnézni, de a tulaj elég mogorva volt, és közölte itt nincsenek eladó autók, ne akarjunk itt körülnézni. Így tovább indultunk Reno felé.

Winnemucca-hoz közeledve az út jobb oldalán egy veterán park előtt néhány kiállított katonai jármű figyelhető meg, a városba beérve is fotóztunk párat, majd a 80-as „Interstate”-re felhajtva folytattuk az utat Reno irányába. Érdekes, hogy itt teljesen mások az autópályák, mint Európában – persze sokkal nagyobb terek vannak – de előfordul, hogy a két pályatest között akár több száz méter is van, így is csökkentve a balesetek kialakulását.

Renoba érve megkerestük a szállást, majd körbenéztünk a városban. Reno szeretne Las Vegashoz hasonló lenni, de szemmel láthatóan kisebb a kaszinók forgalma és a tömeg az utcákon. Netes videókon mindig szép számmal vonulnak fel klasszikus autók itt, de sajnos én egyet sem láttam. Másnap egy hosszúnak ígérkező nap állt előttünk, így a szállásra visszatérve próbáltuk magunkat kipihenni.