Az USA autók rajongóinak egyikeként pár éve rendszeresen járok az ACCH találkozókra. Az első időkben BKV-val, majd később egy öreg Volvóval. (Persze azzal jó messze parkoltam) A kiállított autókra én sose mint csodabogarakra, letűnt kor járműveire, vagy egy távoli ország álomautóira tekintettem, mindig is világos volt előttem, hogy előbb-utóbb nekem is lesz szárazföldi cirkálóm.

2000 nyarán jött el a várva-várt lehetőség, szereztem magamnak nyári munkát az USA-ban. A szerencse úgy hozta, hogy ráadásul Michigan államban, Detroittól nem is messze kaptam munkát egy ifjúsági táborban. Gyakorlatilag alighogy megérkeztem, azonnal elkezdtem felkutatni a lehető legnagyobb uszályt.

Mindenképp egy hetvenes évekbeli autót akartam, olyat, aminek van stílusa. Ez nem volt könnyű feladat még itt se, mivel Michiganben a nagy téli havak ellen sózással védekeznek, ami sajnos a karosszériákat is tönkre teszi. Néhány használtautó kereskedő megpróbált ugyan némi ócskavasat rám sózni, de nem hagytam magam.

Végül találtam két autót, ami megnyerte a tetszésemet. Egy újsághirdetés alapján találtam egy 73-as négyajtós Cadillac-et, amit $1500-ra tartottak. Volt rajta egy pici rozsda, de a belseje nagyon kultúrált volt, és igazán meggyőző, új motor volt benne. Én voltam az egyetlen érdeklődő.

Rögtön azzal indítottam, hogy ezret adok érte, pedig mondanom sem kell, otthon a kocsi milliós nagyságrendben cserélne gazdát. A fószer oda is adta volna, de a kocsi a rokonaié volt, akik éppen elutaztak, és a tulajdoni lapot elfelejtették odaadni az eladással megbízott embernek. Sajnos idő szűkében voltam, a munkaszerződésem lejáróban volt, indulni készültem Kanadába.

Ezért aztán a másik szimpatikus autót vettem meg, egy 1975-ös Mercury Marquis Colony Park kombit. Frankfort városka egyik eldugott utcájában álldogált az az autó táblával az ablakában, amelyre oly régóta vártam.

Hamarosan elő is került egy öregember és elmondta, hogy az anyósáé a kocsi, aki Californiában él. A kocsit itt tárolják már 18 éve, de hogy miért, azt nem kérdeztem meg. Közölte, hogy 900 dollárt kér érte az öregasszony, de mindjárt hozzá is tette, hogy 750-ért is odaadja. A barátaim biztatására megkérdeztem hogy lemenne-e $650-ig is, bár én bizony a 900-at is rögtön elfogadtam volna. Lement.

Nos, mit kap a szerencsés ember az USA-ban gyenge 650 dollárért? Először is egy két méterszer közel hat méteres uszályt, amelynek motorházteteje alatt egy 7500 köbcentis V8-as dolgozik, méghozzá hihetetlen csendesen. Lehet, hogy ez részben az új ikerkipufogóknak köszönhető.

Persze a légkondi, a Cruise control, az összes szervó és elektromos extra, a dönthető kormányoszlop magától értetődő. Olyan bikaerős ennek a felépítését illetően tankszerű autónak a kormányszervója, hogy a kormánykereket minden erőfeszítés nélkül, kisujjal lehet álló helyzetben tekerni, pedig a kövér V8-as pont a kerekek fölött ül. A kocsiban 61,000 mérföld volt, amikor megvettem.

A legpofátlanabb használtautó kereskedő milyen szöveggel próbálná rásózni az emberre a portékáját? Valószínűleg valami ilyesmit mondana, ha igazán naiv ember tévedne be hozzá: "Igaz, hogy 25 éves az autó, de egy idős asszonyé volt, aki jóformán nem is használta, azt a kevés kilométert, amit megtett vele, azt is autópályán, hosszú távon tette." Vicces, de pont ilyet sikerült kifognom. Meg is érdemlem, amennyit a leharcolt Volvómmal előzőleg kínlódtam.

Californiából származik az autó, az állam klímájának előnyeivel és hátrányaival együtt. Az Egyesült Államok sivatagos részeiben maradnak csak fenn nagy számban öreg autók, másutt megeszi őket a téli só. Másrészt viszont az állandóan tűző nap kiszívja a festéket és megrepeszti a műszerfal vízszintes paneljét. Az én autómnál sincs ez másként, sőt még a díszlécek is régen leestek az oldaláról, mert a néhai ragasztót kiszárította a hőség. A másik szépséghibája, hogy a jobb első sárhányó a kerék előtt horpadt. De ami fontosabb, hogy műszakilag rendben van, tisztességesen karban volt tartva az autó.

Ez már csak azért is fontos szempont volt nekem, mert vízumom lejártával a kanadai Vancouverbe készültem egy kis rokonlátogatásra. Új akkumulátort azért csak kellet vennem és le kellett cserélnem a generátort és a féktárcsákat, valamint a fékpofákat is. Amerikában a termék, az alkatrész a szolgáltatás árához képest olcsó. Egy generátor, egy féktárcsa körülbelül annyiba kerül, mint amennyiért a szerelő beszereli. Ha az ember nem tudja öreg autóját maga megjavítani, nem éri meg szerelőhöz vinni.

Számos alkalommal láttam utam során lerobbant és úri egyszerűséggel az út mentén hagyott autókat. Európai ésszel ezt nehéz átlátni, bár Németországban sincs a használt autónak túl nagy becsülete. De hát alaptétel az is, hogy minél több van valamiből, annál kevesebbet ér. És használt autóból aztán van bőven az USA-ban...