Bone azért ellátott néhány hasznos tanáccsal, amelyek közül leghamarabb ezt fogadtam meg: „Elsőként ezt a szart szedném ki belőle.”

Egy számkódos riasztórendszerről volt szó, amit utólag építettek az autóba, még az Egyesült Államokban. Volt benne minden, mi szem s szájnak ingere, blokkoló, nyomkövető, körkörös védelem, telefonos értesítő, néhány sziréna, ilyesmik. A rendszer specialitása volt, hogy önállóan működött, szerelmünk első napjaiban hozzá sem kellett nyúlni, nem kért és nem is kapott számkódot, tudni sem lehetett létezéséről.

Nem hallgathatom el, hogy elődeim már megpróbáltak védekezni ellene, s ezt igen hatékonyan tették: az összes beltéri izzó a kesztyűtartóban pihent, a kürt kábele pedig anyátlanul csüngött alá.

Aztán amikor az asszony elvitte a gyerekeket és az anyósomat egy körre, az FBI főhadiszállására befutott az első riasztás, az NROL 39-es kém műhold Európa felé vette az irányt, a Ford pedig megállt, meghalt. Közben persze az emberi fül számára nem hallhatóan segélykérő jeleket kezdett sugározni.

Így tett az én feleségem is.

Szerencse, hogy akkor már volt időpontom a villanyos művekhez, két napon belül akkurátusan kiszedtek mindent az óriásból, amit nem a gyárban helyeztek bele. Felsorolni is nehéz lenne, mi minden volt benne, a következő elektronikai hulladékgyűjtés során az egyik konténer egészen biztosan ezzel lesz tele.

Azóta a legnagyobb megelégedésre vidáman világít minden, ahogyan annak idején megálmodták, bónuszként még dudálni is lehet.

A kibelezéssel egy időben gondoskodtunk az új jövevény és a régi kedvenc, a böszme lakókocsi jó kapcsolatáról is, az amerikai csatlakozó európai utódot kapott.

Az unió felzárkózik az államokhoz.