
Álomautók
Eredeti cikk: Hotrod Magazine
Álomautók. Hot rodok. Két teljesen különálló műfaj, bár mindkettő azonos alapokon nyugszik: a stíluson, illetve a megjelenésen. Ezen túl lennie kell még valami közös dolognak, hiszen akkor nem kerültek volna a Hot Rod magazin lapjaira ezek az autók.
A magyarázattal Joe Bortz, étterem és night club hálózat tulajdonos, és a „Bortz álomautó gyűjtemény” kurátora szolgál: „Az ötvenes évek elején sok mérnök egyben hot rodder is volt, vagy legalábbis ismerték a hobbit. A formatervezők, stylistok úgyszintén. A mérnökök sokszor csalódottak voltak amiatt, hogy a showautóknál a forma került előtérbe a műszaki tartalom helyett, így a showautókba gyakran igen nagy, illetve erős motorokat tettek. Például az összes Chrysler showautóba Hemi motor, a Banshee-ba pedig Pontiac V-8-as, meg egy Muncie négysebességes váltó került.”
Vessünk egy pillantást ezekre az autókra! Mi jellemzi formavilágukat? Mit is látunk?
Oldalkipufogókat, süllyesztett, illetve billenő fényszórókat, minimális krómozást, pici lökhárítócskákat hatalmas krómköltemények helyett, lökhárítóba épített hátsó lámpákat, és tanksapkákat.
Mindezeket az ötvenes évek elejei Rod&Custom újság oldalain látni lehetett, évekkel azelőtt, hogy ezek a stíluselemek megjelentek volna a showautókon, a szériamodellekről nem is beszélve. Még ha a formatervezők és mérnökök maguk nem is voltak hot rodderek, a hobbi igen nagy hatással volt rájuk, és így a munkáikra is.
Mivel ezek az autók mindig csak a látványosság kedvéért készültek, sohasem tesztelték őket balesetbiztonsági, környezetvédelmi és gazdaságossági szempontból.
A showautók sorsa mindig ugyanaz: a végtelenségig forognak egy emelvényen, és sohasem érezhetik gumijaik alatt a közutak érintését. Legtöbbjüket egy Detroit környéki roncstemetőbe szállították bezúzásra. Innen aztán pillanatokon belül eltűntek, kipróbálatlanul maradva évtizedekig, így sokuk jelenlegi holléte máig is ismeretlen.
Szerencsére akadt példa másra is: sokszor a tervező mérnök, illetve formatervező megkapta a vállalattól az autót,- miután az beteljesítette feladatát a kiállításokon- azzal a megkötéssel, hogy azt el nem adhatja.
Az itt látható négy autó mind teljesen működőképes, vezethető. Bár Bortz magát nem vallja hot roddernek, mégis sokszor vezeti két tucat hasonló showautói egyikét. A mostani szezonban a Bansheet, és a Ghia Falcont hajtja felváltva. A fotók készítése előtt így némi takarításra, mosásra volt szükség, majd ezután alkalmunk nyílt néhány felejthetetlen mérföldet vezetnünk a Banshee-val.
Pontiac Banshee, 1964
A Banshee ’64-ben készült, és John DeLorean a Mustang ellenfeléül szánta, bár más GM vezetők szerint inkább a Corvette egyeduralmára lett volna veszélyes. Tervezett ára 2500 dollár volt, vagyis 200 dollárral kevesebb, mint egy alap Corvette ára.
Ezért a pénzért a kedves vevő egy nagyon sportos kinézetű, 228 cm tengelytávú üvegszálas kasztnit, és teljesen széria A-body felfüggesztést kapott volna. A motorok a Pontiactól származtak volna: egy OHC sorhatos, és egy pár izgalmas V-8-as. A komplett súly kb. 1000 kg lett volna a sorhatossal. Sajnos a tervből nem lett semmi.
Sokszor egyes dolgok újjászületve őrzik meg szellemüket: a markáns, osztott Pontiac hűtőrács, és a kicsit csúnyácska 2ndgen Firebird hátsótól eltekintve a Banshee egy az egyben a ’68-as Corvette-t idézi. Pontiac modellen a műanyagkasztni 20 évvel később a Fierón jelent meg.
A Banshee-ből összesen két példány létezik: ez, és egy tetővel ellátott, amit igen ritkán látni. Ez a példány DeLorean vezető mérnökének, Bill Collinsnak a tulajdonában volt egészen a nyolcvanas évek végéig. Egyedüli változtatásként modernebb felnik és gumik kerültek az autóra, és mivel a billenőlámpa sajnos csak dísz, így be kellett építeni egy pár fényszórót a lökhárítóba.
A menetpróba előtt Bortz figyelmeztet minket, hogy az autó úgy viselkedik, mint egy görkorcsolya. Volt korábban egy Ferrari 250 Berlinetta SWB-je, és szerinte az is pont ilyen volt. Aha...
Egy gomb megnyomására az előugró kilincs üdvözöl minket. Nagytestű embereknek a ki és beszállás nem könnyű feladat. Helyet foglalva, az embernek olyan érzése támad, mintha az autót „viselné”. Az ajtó pillekönnyű, de mégis megnyugtató hanggal csukódik. Majdnem a földön ül az ember, a kilátás jó, és szerencsére a lábhely is végtelennek tűnik.
Körülnézve a műszerfalon- és környékén, kutyaközönséges Tempest rádió, műszerek, és ablaktekerő tűnik elő a jóformán teljesen fekete vinyl belsőből. Az üléseket nem, a pedálokat viszont lehet állítani, így viszonylag kényelmes vezetői pozíció foglalható el. A rövid úton járó váltókar pont ott van, ahol lennie kell, segítségével négy sebesség közül választhatunk. A kormány nélkülözi a szervót, kis sebességnél a nagy átmérőjű volán van segítségünkre.
Indítás után ismerős, GTO-s hangok hallatszódnak. A rendelkezésre álló források nem egyértelműek a motort illetően: 326, 389, vagy 421 köbhüvelykes a motor. Szerintünk inkább a 326-ossal van dolgunk a gyorsulás alapján, mely elég jó, de egy Cobrához viszonyítva kicsit gyenge, ráadásul a helyzetet súlyosbítja az autópálya barát 3.00-ás végáttétel is.
A fékek szintén a Tempestből származnak, itt jóval hatékonyabbak, mint a sokkal nehezebb szedánban. A menettulajdonságok? A nagy kerekeknek, a rövid tengelytávnak, és a stabil A-body futóműnek köszönhetően a Banshee elég szilárdan fekszi az utat, a futómű hangolása kemény, így pontosan érzi az ember az út minden részletét, bár a fogtömést még nem rázza ki a fogakból.
A legszembetűnőbb az egész út során az volt, hogy mennyire egyben van az autó. Pedig ez csak egy show autó, amit dobogón való forgásra építettek! Milyen lett volna akkor a szériaérett autó?! Sajnos ezt már sohasem fogjuk megtudni, és ha gyártásba került volna, biztos, hogy manapság a hot rod hobbi egyik kedvence lenne, hiszen a 326-os helyébe könnyen szerelhető egy 455-ös, a négysebességes helyére egy hatsebességes kerülhetne, A-body felfüggesztést pedig megszámlálhatatlanul sok cég készít.
Bortz őszintén megmondja, miért ezeket az autókat gyűjti: „Az ember elmegy egy autótalálkozóra, és mit lát? Két fickót, mindkettőnek ’55-ös Chevy-je van, és összehasonlító jegyzeteket készítenek: ’Az enyém injektoros, és szervófékes’ ’Az enyém is!’ ’Nekem deluxe dísztárcsám, és eredeti fényezésem van’ ’Nekem is!’ ’Nekem megvan a gyári törlőkendő adagoló!’ ’Ohh!...’ Szerintem ez szánalmas.
Ezeknek az egyedi daraboknak a birtokában elmondhatom, hogy ilyen senki másnak nincs!” Mondja szélesen vigyorogva. Valljuk meg őszintén: mi is így tennénk...
Ghia Dart Diablo, 1956-57
Miért szerepel két évszám eme hosszúnevű, ék alakú Mopar neve mögött? 1956-ban még egyszerűen Dart-nak hívták ezt az aerodinamikai formatanulmányt. Ez egy csapotthátú kupé volt, melynek nyitható keményteteje volt, a’la Ford Fairlane (meg Peugeot 206 cc, hogy a jelenből is idézzek).
Az önhordó kasztninak 327 cm-es tengelytávja volt, a teljes hossza elérte a 6 métert, és szélesebb volt, mit egy akkori Chrysler Imperial. Ajtajai 23 cm vastagok, az utastérben négy különálló ülést találunk.
A motorháztető alatt (melynek széle több mint 30 cm-re van az autó bármely sarkától!) egy 375 lovas 6.4 l-es Hemit találunk.
957-ben Virgil Exner az autót visszaküldte a Ghiához egy kis fazonigazításra, hogy még gyártásérettebb benyomást keltsen. A bonyolult fémtető helyét egy hagyományos vászontető foglalta el, kapott egy piros fényezést, pár új krómdíszítést, és egy új nevet: Diablo.
Chrysler Falcon, 1955
Ezidőtájt mind a Ford, mind a Chevy rendelkezett olyan nyitott kétülésessel, ami igencsak megdobogtatta a közönség szívét, így a Chrysler ’55-ben a Ghiával elkészítette a Falcont, hogy felmérje az igényeket.
Exner az irányítása alatt készült showautókat „ötletautóként” aposztrofálta. Tette ezt azért, mert a Chrysler tanulmányautók eleve a szériagyártás lehetőségével születtek meg, -a sorozatgyártásba vétel csak a vezetőség szándékán múlott- szemben a többi autóval, melyek csak mint a tervezői fantázia szárnyalásaként kerültek bemutatásra.
Bortz szerint a jelen modellnél alkalmazott hosszú orr-rövid utastér Exnertől származik, ugyanis látta az eredeti skicceket. A Ghia persze kiegészítette imitt-amott a skiccet, de az eredeti formát- a kis uszonyokkal, karcsú lökhárítókkal, nagyjából krómozás-mentes kasztnival, melynek oldalai finoman befelé dőlnek, a nagy kerékjáratokkal, és a markáns hűtőmaszkkal- változatlanul hagyta.
A hűtőmaszkra, és magára az orra érdemes még egy pillantást vetni: egy kicsit letisztítva, és modernizálva nagyon hasonlít a 2004-ben megjelenő Hemi motoros, hátsókerekes Chrysler Concordra.
A prospektusok szerint a Falcont egy 4.5-ös DeSoto Hemi mozgatta, de Bortz állítja, hogy az első naptól kezdve a motortérben egy 5.4-es Chrysler Hemi található.
A tengelytáv 266 cm, a váltó rövidített kapcsolási úttal rendelkező PowerFlite automata, mely a motor erejét a Kelsey-Hayes drótküllős felniken feszülő széles fehérfalú abroncsokhoz közvetíti. (A felnik nem eredeti, viszont korhű darabok, ráadásul csodálatosan néznek ki)
Az eredeti fekete fényezést ez az ezüst váltotta fel, ami szépen harmonizál a piros bőr belsővel. A fehér számlapú műszerek bizonyítják, hogy a mostani trend nem is annyira új… Virgil Exner Jr. elmondta Bortznak, hogy apjának ez volt az egyik kedvenc terve.
Chrysler Thomas Special, 1953
Az ’52-es Chrysler Special egy Ghia kasztnis csinos, európai stílusban épült kétüléses sportster volt.
Hosszú orrával, rövid utasterével, minimális krómozásával, és minden szögből kitűnő, gyönyörű hajlataival egy kicsit kilógott a konszern akkori formavilágából.
Mégis, C: B. Thomasnak, az akkori exportigazgatónak annyira megtetszett a tanulmány, hogy készíttetett magának egy négyüléses zárt változatot. Az eredmény a képeken látható.
A kasztni egy 317 cm tengelytávú New Yorker alvázon pihen, melyet egy 5.4-es Hemi mozgat egy automata váltó segítségével.
Ugyan a külső tiszta európai stílusjegyeket mutat, a belső már igazi amerikai: króm gombok garmadája, nagy volán, és egy masszív üléspad zöldszínű bőrrel borítva. A fényezés eredetileg sötétzöld volt, de ezt később átfényezték ezüstre, sötétzöld alsó sávval, így lett kiállítva ’89-ben Pebble Beachen, és a későbbiekben így is maradt.
A Chrysler soha nem gyártott hasonló formájú kasztnit, de 3-re kicsinyítve, Bogár alvázon, és egy kicsit átkozmetikázva ez lett később a Karmann Ghia.
Hozzászólások
Még nem érkezett hozzászólás. Legyél az első kommentelő!