Tizenötödik alkalommal várta a Monstori Erőd az amerikai autósokat, és most először úgy, hogy az egészet megálmodó Békési Robi lélekben sem volt a szervező csapattal. A közösség emlékhely avatással tisztelgett az alapító előtt.

Nem kis feladat hárul a rendezőségre, Komárom külön kaszt a találkozók között, sok év alatt harcolta ki a pozícióját. A legtöbb autó, legtöbb nap, legtöbb néző, legtöbb koncert, legtöbb program, legtöbb árus és a legtöbb biztonsági.

Jó előjeleket láttam a találkozó előtt, lelkes és kommunikáló szervezőket. Ügyes ötlet volt például a sakkozás a jegyárakkal, hogy amerikai autóval érkezésre buzdítsák a résztvevőket.

Zuhanyzó és WC konténerekkel igyekeztek kivédeni a helyszín évről-évre visszatérő egyetlen komoly hiányosságát, a vizesblokkok hiányát. A mennyiség növelésével jó megoldás lehet.

Hatalmas piros pont jár az off-road akadálypálya kialakításáért. A sokévnyi – hozzáteszem: jogos – tiltás után fordítottak egyet a hozzáálláson, észrevették az igényt, és válaszként biztonságos helyszínre, szervezett keretek közé terelték a korábban a táborozók közt emberkedő terepjárósokat. Az autósnak lehetőség, a szervezőnek újabb látványosság, amivel megfoghatja a közönséget. Igazi win-win szituáció.

Látványosságból valóban nem volt hiány, szinte folyamatosan történt valami. Pörgés-forgás, lowrider bemutató, bikarodeó, szexy autómosás… A sörsátor irányából nézve valóban fesztivál ez, nem is találkozó, úgyhogy megnyugtató volt hátul a megszokott kisebb-nagyobb táborhelyekre bukkanni. Mégis, egy kicsit olyan érzésem volt, mint mikor ballagás után néhány évvel visszamentem a régi iskolámba. Ismerős falak között új arcok, új szokások.

Hogy a barátaim java kikopott a résztvevők közül, az az én bajom. De hogy szemmel láthatóan apad a klasszikus autók létszáma, az már központi figyelmet igénylő probléma. Már ha cél az öreg autók felvonultatása. Ennyi kilencvenes évekbeli és fiatalabb amerikai autót egy helyen még nem láttam.

Emlékszem, sok éve gyerekes gondolkodással, személyes sértésként éltem meg, mikor külföldi találkozó fotókon vettem észre egy magyar autót, ami itthon ebben az évezredben egyáltalán nem volt rendezvényen. Talán sajnálja tőlem?! Dehogy, megvan erre a magyarázat: amíg a legkisebb esélye is megvan annak, hogy valaki piásan vagy csak mert nem adta ki, kárt okoz a féltett kincsben, addig a féltett kincs otthon marad.

A füvön pörgés, az autók közt a sárban csúszkálás, éjjel a sátrak közt padlógázzal kipufogót üvöltetés nem menő. Valószínűleg nyitott kapukat döngetek, de jó szándékkal teszem. Hatalmas feladat a szervezőknek megtalálni azt az egyensúlyt, ahol még nem steril a buli, de nem is horpad a lemez. Sajnos idén is horpadt.

De nem lehetek igazságtalan, természetesen mindig vannak szép és érdekes autók. Öröm volt magyar rendszámot látni a piros ’53-as Ford F100 pickupon, bővül ez a generáció is itthon. Régóta kedvencem a hetvenes évek közepi midsize Pontiac család, sokat nézegettem most egy ’75-ös Grand LeMans-t. Egyedül a fenderskirttel nem vagyok kibékülve.

Volt két szép egyes Camaro (az egyik itthoni), és ütött az EK autósok pattant Roadrunnerje. Megviccelt az 1942-es Buick Century, oldalról nézve a rengeteg krómcsík miatt először Pontiac-nak gondoltam. A legjobban egy osztrák 1947-48-as Ford kupé tetszett a széles szájával.

Jópofák voltak, és komolyan felkészültek a katonai tábort felállító II. világháborús hagyományőrzők. Jeep, fegyverek, ruhák és kiegészítők, nekem autentikusnak tűntek. Példát vehet róluk a rengeteg fényhidas, arcomba szirénázó, hangosbeszélő rendőr.

Aki tudta mire számíthat, aki időben érkezett, és valamelyik nyugis sarokba tudott telepedni, aki sokadmagával táborozott és bulizott, az az idén is nagy eséllyel jól érezte magát. Kívánom, hogy egy kis szervezői finomhangolással bővüljön ez a kör!